Szerző: Halácsy Péter - BPS alapító

Most, hogy egyre többen beszélnek a politikai változás lehetőségéről, ideje azon gondolkodni, milyen lenne egy valódi oktatási rendszerváltás. Mert hiába cseréljük le a tantervet vagy a minisztert, ha nem változik meg az, ahogy az iskoláról – és egymásról – gondolkodunk.

Az oktatás arról szól, hogy milyen jövőt képzelünk el magunknak. Ha ezt közösen ki tudnánk mondani, arra lehetne értelmes rendszert építeni.

Orbán Viktor egyszer a „magyar leleményről” beszélt: példaként hozta a járvány alatti kijárási tilalom idején árult szakadt pórázokat, amiket kutyasétáltatásra hivatkozva használtak az emberek. Groteszk, de tanulságos.

Dessewffy Tibor szociológus ezt „kreatív bátorságnak” nevezte: a képességet, hogy meg merjük kérdőjelezni a kereteket, ha jobbat látunk. Ez hajtotta a '80-as évek „buheraországát”, és sok magyar IT-siker is ebből a szellemből született – barkácsolásból, hiányból, ravaszságból.

Tegyük fel, hogy jobb- és baloldal egyetért abban: a kreativitás fontos. Mi történne, ha az egész oktatási struktúrát úgy alakítanánk, hogy az ezt fejlessze? Káosz lenne az elején – amit csak közös hit tarthatna egyben. Ilyen minden rendszerváltás.

Ma a magyar iskolákban a kreatív bátorság nem jelenhet meg. Nem a tanárok hibája – a rendszer nem engedi. Az oktatás térben és időben is rugalmatlan: 45 perces tanórák, kötött tananyagsorrend. A kerettanterv nemcsak azt írja elő, mit kell tanítani, hanem azt is, mikor és mennyi ideig. A tanár módszert választhat – de ez nem valódi szabadság. A tanári szerep végrehajtói, nem alkotói. Ráadásul sok szülő – amikor elveszíti a biztonságérzetét – nem kreativitást vár, hanem kiszámíthatóságot, jó jegyeket, felvételi eredményeket. Így záródik be a rendszer.

A 2022-es PISA-felmérés szerint a magyar diákok kreativitásban a vizsgált országok utolsó harmadában végeztek. Pedig nagyobb arányban szeretik a komplex problémákat, mint az átlag – csak kevésbé hisznek magukban. Az igazgatók 100%-a szerint a kreativitás fejleszthető, de sokkal kisebb arányban gondolják, hogy a saját diákjaik képesek erre. Ez a kettősség – elméleti lelkesedés és gyakorlati kishitűség – jól jellemzi a rendszerünket.

A legsikeresebb oktatási rendszerek – Szingapúr, Finnország, Kanada – nemcsak engedik, hanem el is várják a tanári autonómiát. A tanárok ott döntenek arról, mit, mikor és hogyan tanítanak. Ez nemcsak szabadság, hanem felelősség is. Magyarországon ezzel szemben a tanmenet legfeljebb 10%-ában van mozgástér – ott is főként a kötelező mérések miatt.

Ha valódi oktatási rendszerváltást akarunk, szabad tanárt kell adnunk a gyerekeknek – olyan tanárt, aki partnerként gondolkodik, és maga is tanulni akar. Olyan oktatást kell építeni, amely nem elfojtja a magyar kreativitást, hanem teret ad neki. A tanár dönthesse el, hogy 90 percet tanít, projektekben vagy interdiszciplinárisan – ha ez viszi előre a gyerekeket. Ehhez pedig nem ellenőrzés, hanem támogatás kell.

Mert ha egy ország azt tanítja, hogyan kell mindig ugyanazt a megoldást reprodukálni, ne csodálkozzon, ha felnőttként senki sem mer új megoldással előállni. A tanári autonómia nem egy kormánykritikus követelés. Ez jövőálló nemzetépítés.

Van egy jó és egy rossz hírem. Az ország tele van lelkes, felkészült szakértőkkel, tudjuk, hogy mit kéne csinálni. A rossz hírem, hogy mindannyian változnunk kell, mert együtt hoztunk létre ezt a rendszer. A mindenkori kormány dolga csak annyi lesz, hogy – ahogy Kurt Lewin változásmenedzsment-modelljében írta – „feloldja” a rendszert. Az unfreeze-change-refreeze modell szerint a változás első lépése, hogy a meglévő rendszert „kiolvasztjuk”: elengedjük a görcsöt, a félelmet, az irányításvágyat. De ehhez nagyon sokat kell beszélnünk egymással. Csak így indulhat el valódi, fenntartható változás.

A cikk a Forbes gondozásában, jelent meg korábban.